1892. dec. 29-én született Sátoraljaújhelyen a család legkisebb, hetedik gyermekeként. Ügyvéd édesapja korán meghalt,
megözvegyült édesanyja nehéz anyagi körülmények között nevelte gyermekeit. A nehézségek ellenére három fiát diplomához
juttatta. Sátoraljaújhelyen végezte elemi iskolai és gimnáziumi tanulmányait. Érettségi után Budapesten orvosegyetemi
hallgató lett. Egyetemistaként hívták be katonai szolgálatra. Tanulmányait így is folytatta. 1915-ben tanulmányi szabadságot
kapott, ekkor tette le a még hátralévő vizsgáit, és kapott orvosi diplomát (1915. május 12.).

A további frontszolgálatra már orvosként tért vissza. A háború végén egy ideig Budapesten élt, majd a debreceni egyetemi
belgyógyászati klinikán dolgozott. Itt szerzett szakképesítést, és habilitált 1927-ben haematológiai tárgyú kutatómunkájával.
1928-ban az újonnan szervezett berettyóújfalui közkórház belgyógyász osztályvezető főorvosává, és a kórház igazgatójává
nevezték ki. Ezalatt az idő alatt jelent meg a Magyar Kórház c. folyóiratban az Ésszerűsítési törekvések a kórházak ügy-, és
üzemvezetésében c. munkája, amelyben az összes kórházi problémát - A-tól Z-ig - sorra vesz, mint például a futószalagon
tálalás, a betegek között elégedettséget firtató kérdőív, stb. Már debreceni évei alatt is jelentek meg cikkei magyar, de főleg
német szakmai folyóiratokban. A későbbi években is rendszeresen publikált. Így például a Deutschen Medizinischen
Wochenschriff-ben, a Zeitschrift für Klinische Medizinben,a Therápiában, a Magyar Kórházban, az Orvosképzésben, stb.
Előadásokat is tartott. Többek között a Tisza István Tud. Társulat ülésein, a Buda-pesti Királyi Orvos Egyesület ülésein,
rendszeresen a pécsi Orvostudományi Egyetemen. Tudományos munkássága elsősorban a vérképzőszervi betegségekre
irányult, de foglalkozott a szív, az epehólyag, a vese elégtelenségeivel is.

Folyamatosan figyelte, ismerte a világ orvostudománnyal foglalkozó híreit, újdonságait, ez cikkeiből is kiderült. A kiváló tehetségű,
nagy tudású orvos 1929-ben egyetemi magántanári, majd 1940-ben egyetemi címzetes rendkívüli tanári címet kapott. A család
1937 óta a Böszörményi-Nagy kettős nevet vette fel. 1938-ban a kaposvári közkórház bel-gyógyász főorvosi állásra pályázatot írt ki.
A 11 pályázó közül őt találták a kórház vezetésére is alkalmas belgyógyásznak. 1939-ben nevezték ki a belgyógyászati osztály
osztályvezető főorvosának és a kórház igazgatójának. Kaposváron meglehetősen szép, de nehéz időszakban dolgozott. Szép volt
a kórházfejlesztő, kórházépítő munka, amelyet nagy hírű elődei előtt fejet hajtva ő is folytatott.
(l. 1946. nov. 4-i díszülésen mondott beszéde.)

Az ő igazgatósága alatt kezdődött a fertőző osztály, a gyermek-gyógyászati osztály és a bőrgyógyászati osztály pavilonjának az
építése. Ez utóbbi azonban anyaghiány miatt leállt. Nehéz volt, mert a II. világháború alatt és után a kórház magyar, ill. szovjet
hadikórházként is működött. Számos egyéb probléma mellett a tüzelőanyag-hiány, az élelmezési nehézségek is súlyos gondot
okoztak. A háború vége felé több, hivatalos tárgyalást is igénylő konfliktusa támadt a nyilasok-kal, mivel az osztályán zsidó barátait
bújtatta. A háború után a szovjet megszállókkal gyűlt meg a baja, amikor kiderült, hogy a kórház kötszer-, és gyógyszer tartalékát
elrejtette előlük.

Emiatt több hónapra felfüggesztették igazgatói és főorvosi állásából. Kórházigazgatóként mindvégig hű maradt a megbízása utáni értekezleten ismertetett programjához. Elődei munkáját akart folytatni szakmai vonatkozásban is. Lelkes híve volt a közös tudományos üléseknek. Igényelte a főorvosok kollegialitását és etikus magatartását a beosztottjaikkal való jó viszony, de a megkívánt követelményi rendszer alapján. Felelősségteljes munkája mellett részt vett Kaposvár közéletében is. Tagja volt a református Presbitériumnak. A
sokféle feladat, a különböző gondok és megpróbáltatások aláásták egészségét. 1947. dec. 31-ével kórházigazgatói megbízásából felmentését kérte, de az osztálya vezetését1950-ig megtartotta. A mindenki által szeretett és megbecsült ember élete szomorúan
végződött. Egészségi állapota rosszabbodott. 1953. augusz-tus l3-án az általa igazgatott kórházban távozott az élők sorából. Végső nyughelye is Kaposváron, a Keleti temetőben van .

A tudós orvos egészen kivételes sakkozói pályafutást is magáénak mondhatott. Ez a pálya négy évtizedre terjedt ki, de ebből a versenyjátékosé csak jó négy évet tesz ki. Sakkal minden bizonnyal gimnáziumi évei alatt ismerkedett meg. Korai sátoraljaújhelyi játékostársai közül csak Fazekas István nevét ismerjük. Budapestre költözve egy ideig együtt lakott Asztalos Lajossal, aki rokona is
volt. Otthonukban sakkozva csiszolódott Nagy Géza tudása. További gyakorlatot a közeli Baross Kávéház amatőr sakkozóitól
szerezhetett.

A versenyzésbe aránylag hamar és eredményesen kapcsolódott be. Az 1913-as debreceni Főtornán csak alig maradt le a mesteri
címről, rá egy évre pedig jó nevek előtt nyerte meg a főváros Amatőrbajnoki Versenyét. Debrecenbe költözve pár évet kihagyott ugyan,
de továbbra is a vidéki sakkozás egyik legjobbjának tartották, s fogadták el nevezését az 1924-es győri Nemzetközi Mesterversenyre.
Ezen a versenyen indulóknak több mint a fele komolyabb sakkmúlttal rendelkezett mint Nagy Géza. Így ő elfogulatlanul, az esélyes
felelősségének terhe nélkül versenyezhetett. Eredménye mindenkit meglepett. A debreceni amatőr sikeres indulás után könnyedén
vitte el a pálmát neves ellenfelek ( Przepiórka, Asztalos, Maróczy, Vukovics, Vajda) előtt. Játéka erőteljes volt, különösen világossal
nyolc játszmából hét pontot szerzett.

Győzelme a mesterek közé emelte. A címet a Szövetség vita nélkül megadta a számára. Ezzel megnyílt az út a nagyobb erőpróbák
felé, de orvosi hivatása lekötötte. A következő négy évben csak két nemzetközi versenyen , és az első két olimpián tudott részt venni.
Mindenhová különösebb előkészület vagy pihenés nélkül, szabadsága terhére utazott el. A sakkcsapatok hagyományosan olimpiának nevezett világbajnokságán az első két alkalommal az aranyérmes olimpiai sakkcsapat tagja volt. Csapattársai : Havasi Kornél,
Steiner Endre, Dr Vajda Árpád. 1927-ben Londonban, 1928-ban Hágában diadalmaskodtak. Harmadik olimpiai aranyérmét a
levelezési sakkcsapatok első nemzetközi megmérettetésén, az első táv-sakkolimpián szerezte.

Dr Nagy versenyzői pályafutása olyan jelentős volt, hogy a Nemzetközi Sakkszö-vetség elsők egyikeként tüntette ki nemzetközi mester címmel. Az olimpia után a tábla melletti verseny-zéstől visszavonult. Csak Debrecent képvi-selte még alkalomadtán néhány városok
közötti mérkőzésen, később Kaposvárott volt a csapat éljátékosa. Orvosi hivatása lelkiismeretes helytállást követelt, s ezt a sakkozás
magas szinten történő művelésével nem tudta összeegyeztetni. Nagy Géza a kutatást és a gyógyítást választotta. A sakkozástól teljesen sohasem szakadt el. A harmincas évek második felében sakk-szakíróként mutatkozott be. 1935/36-ban - mintegy másfél éven át
kitűnően vezetett rovata volt a Budapesti Hírlapban, ill. több írása jelent meg a Magyar Sakkvilágban. Mint szakíró, így írt egyik
tanulmányában:
- " Az a meggyőződésem, hogy a mechanizmus, amely a hibákat létrehozza, ugyanaz az orvosoknál, mint a sakkozóknál,
s épp ezért a sakktáblát úgy tekintem e szempontból, mint egy nagyon könnyen kezelhető kísérleti asztalt."



SOMOGY MEGYE KÓRHÁZÁNAK JUBILEUMI ÉVKÖNYVE / 1846 - 1996 /
Fia: Dr Böszörményi-Nagy Mátyás közlése alapján
Papp Márió: 1OO híres ember 1OO sakkjátszmája Palatinus, 1992.
Papp Márió: Így sakkoztak ők
Palatinus, 2OO3.
Sakkélet Életpályák a sakk világában
Dr Nagy Géza a sakk, a sakkirodalom és az orvostudomány kiemelkedő egyénisége volt
Sakkélet Sakktörténelem
Dr Vajda Árpád postumus jegyzeteiből
Aranyérmesekre emlékezünk